Vonó Ignác, a túlélő
József Attila Színház
Képzeletben egy asztal mellé ültetem Fejes Endre hõseit: várom, hogy a holdfényben, vagy hunyorgó lámpa mellett ki-ki elsorolja, amit a valóság párnáján álmodott. A sort talán az elsõnek megismert Hazudós nyitná meg, azután rálicitálna a színpadon is hódító szívrabló, a Sötétruhás fiú. A görög diplomata szerepében tetszelgõ esztergályos meg a Teleki téri árudáról ábrándozó Mocorgó remekül megértenék a világháborús harctéren, õrségben és fedezékben is a képzelt zöld szemû asszony lidércalakjával vigasztalódó, az ötvenes évek osztályharcos hétköznapjaiban sosemvolt nagysurányi kastélyáról áradozó, szerepjátszó altisztet, Vonó Ignácot is. Egyikük sem kételkedne a másik megálmodott igazában... Mint ahogy a körülöttünk élõk, barátok, bajtársak, szomszédok és szeretõk is hisznek Fejes Endre szépen szóló, hitelesen hazudó hõseinek. Mert ezeknek az élet kíméletlen küzdelmeiben alulmaradó kisembereknek a szó a legerõsebb fegyverük. Szavakkal hódítanak és szavakhoz, mesékhez menekülnek, kitalált történetektõl várják a megváltást.
Japán randevú
Trafó
Azok az icipici japán figurácskák, a netzukék jutnak eszembe Bozsik Yvette japán szólójáról, azok, amelyek grimaszolnak, tipikus pózokba merevedve ábrázolják mindazt, amit Bozsik Yvette mozdulatokkal összeköt. A japán formákba bújtatott nõiség mégiscsak ugyanaz a nõiség - a maga intim titkaival együtt -, mint Bozsik Yvette-nél bárhol. Ez a netzuke-lét arra jó az önmagát is finom öniróniával szemlélõ Bozsiknak, hogy lefúrja saját magát egyetlen pontra, ne csaponghasson: kezeire, karjaira, hátára koncentrálhasson.
White tragedy
Új Színház Stúdiószínpad
Nehéz a dolga manapság az epatírozóknak - egyre nehezebb. Burzsoá még csak akadna, megbotránkozni való téma viszont alig. Se Isten, se Haza, se Család. Ilyenek ezek a mai burzsoák: ezeknek már semmi se szent. Halász Péternek mint régi polgárpukkasztónak mégis sikerült témára találnia, olyanra, ami - ha elviccelõdnek rajta - méltán számíthat közfelháborodásra.
Életstratégiák a disznó s a gyermek szemével
Gyerekességek
Temesvári Csiky Gergely Színház M
ozgalmi dalokra edz, súlyzózik egy rózsaszín-fekete csíkos dresszbe öltözött lény az elõadás elején, pontosabban amíg gyûlik a közönség. De hát ez már valójában az elõadás kezdete, illetve nincs pontosan meghatározva semminek a határa. A játéktérnek sem - csak úgy körülüljük -, és életnek-halálnak sem az elõadásban. A rózsaszínû lény megjelenésében (steppelt pongyola egészíti ki a késõbbiekben öltözékét, Adriana Grand leleménye) van valami disznószerû, miközben nagyon emberi. Pláne, amikor megszólal! Kicsiny, szûkre szabott, a mozgását minduntalan korlátozó ólját úgy mutatja be, mint a szabadság birodalmát - és tényleg, mi más a szabadság, mint a korlátok felismerése?! Ez a disznó végtelenül szabad, mert rengeteg korláthoz képes alkalmazkodik.
Legyen meg a mindennapi nyugtalanságom...
Balázs Attila az elsõ határon túli magyar színész, aki szakmai díjban részesült Magyarországon. Október 2-án ugyanis õ vehette át a Criticai Lapok 1997-ben alapított Pályaszakasz díját. Balázs Attila alig múlt harminc éves (mellesleg húsznak látszik), de több tucat szereppel a háta mögött máris meghatározó egyénisége a romániai színjátszásnak, méghozzá nemcsak magyar nyelven, hanem románul éppen úgy. Legtöbbet eddig a külföldön is jól ismert Victor Ioan Frunzãvel dolgozott. A fõiskola elvégzése, vagyis 1994 óta tagja a temesvári Csiky Gergely Színháznak, ahol többek közt eljátszhatta a leghíresebb szerepei közé tartozó Lorenzacciót, ugyancsak Frunzã rendezésében ezt a magyarországi közönség is láthatta. Decemberben ismét nálunk vendégszerepeltek az Új Színházban a nemrég bemutatott monodrámával, a Gyerekességek címûvel.
