Poloskát legjobban...
Mondjuk ki: a Cymbeline nem tartozik Shakespeare legjobb mûvei közé. Az irodalomtörténet a kései, mesés cselekményû drámák közé sorolja - úgy középtájra. Idõben a Pericles utánra, de a Téli rege elé - minõségét tekintve éppen fordítva: a Pericles elé, de a Téli rege mögé. A Cymbeline kalandos-fordulatos darab. Kimerítõen kalandos, fárasztóan fordulatos. Van benne minden: orozva nevelt trónörökös, udvaroncnak mérget osztogató királyné, hátrahagyott asszonya hûségére fogadást kötõ férj, más ruhájában pompáskodó királyi herceg. A sok oktalanság azonban - sajnos - céltalan is. A cselszövések hiába fonódnak egybe egyetlen hátborzongató jelenetben - Imogen királykisasszony erdei ravatalon ébred férje ruháját viselõ, fejetlen hulla mellett -, a szálak úgy futnak újra szerte szét, mintha mi se történt volna. A barlanglakó királyfiak szempontjából következmények nélküli epizód, hogy találkoznak Imogen húgukkal és hogy lenyakazzák az arra csellengõ Cloten herceget, a királykisasszony pedig, aki korábban csak azért akart a római követ szolgálatába szegõdni, hogy kimagyarázhassa magát számûzött férje elõtt, hiába hiszi férjét halottnak, akkor is a római követ szolgálatába szegõdik.
Hullákat ölelve
Budapesti Kamaraszínház
Ericsson Stúdió Kaján s keserves rémkomédiává lett a ritkán játszott regényes színmû Almási-Tóth András kezén az Asbóth utca kicsi kamrájában. Shakespeare utolsó darabjainak egyike egyébként is olyan, mintha egy végzõs színészosztály egyetlen számítógépbe táplálta volna be az összes nagy shakespeare-i mû bizonyítottan mûködõképes cselekményelemét, s most a program - nem törõdve azzal, hogy kevesebb több lehetne - egyszerre játszik mindent, ami valaha hatott. Sõt, a Webster-féle rémdrámákból is átemelik a levágott ujjat, hogy a korra jellemzõ horror adag nehogy hiányozzék.
A bennünk lakozó Másik
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Egy kis széken, kétrét tûrõdve kucorog. Megvárja, amíg legördítik mögöttünk a vasfüggönyt, meghallja a csendet, feláll. Arca feszült, szürke. Belenéz a gyertyalángba, tenyerével kioltja majd sorra a tér három másik sarkában levõket is. Mielõtt teljes sötétség lenne - mint a gyertya, ha kioltom, ne égj, ha nem akarom van ráírva arcára -, megszólal egy hang: Mi van megint, mi baj? Türelmetlen, ideges. Csattan a válasz: Hagyj békén! Sötét van, de lassan dereng valami: a tükör szólalt meg. Vagy a benne lakozó tükörkép. Õt, a mizantrópot (Bogdán Zsolt), aki fekete öltönyében ott ül a kis széken, õt tükrözi a sötét üvegbõl készült spanyolfal. Saját magával perel, belsõ monológot folytat - párbeszédet a hasonmással, a benne lakozó másikkal. Alceste nem akar átlépni Tükörországba. Olyan, mintha napi lelkigyakorlatát végezné: dühöng és szidja a társadalmat, a világ és benne önmaga gyarlóságát. Amit õ tesz, mindennapi: fogmosás közben szembenézünk önmagunkkal, sõt némelyikünk szembe köpné magát, a tükörbeli mását legalább. De ettõl még barátok maradunk, én meg én, ez a szerzõdés. Alceste barátja, Philinte (Kardos M. Róbert) kilép. Fehér öltöny, fülig érõ mosoly. Nem a mizantróp hasonmása, valaki más: az, aki eljátssza szerepét, felteszi az álarcot, szemet huny a kor erkölcstelensége fölött és csak egy kicsit embergyûlölõ, amikor szembenéz önmagával. Alceste nem fogadja el többé a szerzõdést: ezek után, hogy így megmutattad magad, többé nem vagyok a barátod. A barátság nem szerzõdés. Alceste-nek nincs kulcsa a világhoz: nem képes a megalkuvásra, szerelme beteljesületlen. Barátja a kiegészítõje, az, aki õ is szeretne lenni. A mizantrópnak szüksége van arra, aki még követni tudja egyre vadabbul tomboló dühét, lassú észvesztését, ezért Philinte az egyetlen, akivel közli végsõ, meg nem másítható elhatározását: kilép ebbõl a perverz és becstelen korból: Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni! - graffiti-filozófiából merített keserû gúnyt látunk arcán. Már kívülálló a szalonban történõ dolgokkal szemben, mégis õt kedveljük: emberbarátabb, mint a nyájaskodók hada, még akkor is, ha fájó igazságokat vág mindenki arcába. Világunkból hiányzik egy ilyen szókimondó Alceste.
Instant
József Attila Színház
Gaál Erzsi Stúdió Dudás Györgyné Félegyházy Angéla (elõzõ nevén: Angélique Dandin) háromszor ver vissza, akárcsak Lúdas Mátyás. Háromszor próbálja Dudás Gyuri tetten érni kikapós asszonykáját, aki minden alkalommal ügyesen kibújik a csapdából, mi pedig kacaghatunk a felsült férjen. Nagyjából ennyi - kábé a szûk szüzsé - amit eljátszanak a Dandin Györgybõl a József Attila Színház stúdiójában A Dudás Gyuri címen. A Molière-vígjáték amúgy is vékony szövegét Bodor Erzsébet és Naszlady Éva csontig húzta és maira nyersesítette-vulgarizálta. A rendezõ Naszlady nem igényelt többet a csupasz sztorinál, azt küldte színre. Mintha neszkávét fõzött volna gyorsforralóval; a végeredmény szerény élvezeti értékû, rögtön oldódó, hamar kész. (Rövidebb ez a színházi este még a régi vágású, kilencvenperces mozifilmeknél is. Ez persze önmagában véve nem baj, sõt bizonyos esetekben kifejezetten áldás.)
Nem gyógyulunk
Pesti Színház
Hajlamosak vagyunk Molière darabjait kategorizálni. A "nagy komédiák" (mint a Tartuffe vagy A fösvény, kiegészülve esetleg olyan, hozzájuk hasonló ambícióval írt, de napjainkra lényegesen avíttabb szövegekkel, mint a Tudós nõk vagy A nõk iskolája) és a mûfajt elhagyó, komolyodó-komorodó drámák (Don Juan, Mizantróp) színrevitele nagy várakozásokat ébreszt a rendezõi interpretáció, és ezzel összefüggésben a színészi szerepfelfogás terén. A mindig sikeres, de csekélyebb irodalmi értékû bohózatoknál (Az úrhatnám polgár, A botcsinálta doktor stb.) pedig leginkább játékötletekre, gegekre vágyunk. Van azonban a mester mûveinek egy csoportja, amelyet bajos lenne akár ide, akár oda besorolni, s amelynek három reprezentáns darabja (a Dandin György, a Scapin furfangjai és A képzelt beteg) a leggyakrabban játszott Molière-komédiák közé tartozik. A tragikum határához nemigen érkeznek el ugyan, s gyakran a forma is inkább a komédiákéra hajaz (A képzelt betegben például árulkodó a közjátékok hangsúlyos szerepe), de szerkesztésük, problémafelvetésük komplexebb, több szálon futnak, stilárisan is vegyesek, megformálásukban gyakran egyenetlenek, s ezért többféle interpretációs lehetõséget is tartalmaznak. Színi népszerûségük, meglehet, ennek is köszönhetõ.
