Magyar Táncfesztivál No. 2
Gyõrben mégiscsak lehet jó fesztivált csinálni. Nem Országos Színházit - ez tavaly bebizonyosodott -, de táncszínházit nagyon is. A második Magyar Táncfesztivál idején Gyõrben minden a táncról szólt. Hétvégén fúvószenekar verte fel az alvót, de mire leevickélt az utcára, megtudni, mely náció muzsikusai öntötték belé a lelket, már egy másik együttes húzta-fújta a talpalávalót, az elõttük-mögöttük "figurázó" táncosokat kísérve, az ugyancsak elõttük-utánuk vonuló publikumtól övezve. (Hogy ki jött elöl, ki ment hátul, nézõpont kérdése, hiszen az együttesek a közöttük hömpölygõ tömeg által egymásba értek.) Verõfényes karneváli hangulat, a litvántól a törökön s az indiain át a dán népviseletig és táncokig a legkülönbözõbb népek folklórjának felvonulása a gyõri utcán, igazi derûs, spontán népünnepély - a Magyar Táncfesztivállal egy idõben rendezték ugyanis a városban a Nemzetközi néptáncfesztivált. Az utca emberének is ünnepe lett ekként a tánc ünnepe, nemcsak a színházat estérõl estére megtöltõké. Pedig õk sem voltak kevesen - legfeljebb az alternatív táncszínházak elõadásain, de ott is csak azért, mert az Artus és a Közép-Európa Táncszínház a jóval kisebb befogadóképességû kamarában vagy mûvelõdési házban lépett fel, zsúfolt nézõtér elõtt. Hogy a program stilárisan milyen gazdag volt, azt éppen az Artus meghívása bizonyítja; Chinvat címû kitûnõ, méltán nagy sikert aratott elõadásuk már-már határeset, amelyben a szöveg (a mese), a látvány (a feneketlen kút vagy a semmit semmivel össze nem kötõ létrák kompozíciója), a zene a mozgással egyenrangú elemek. A formanyelvi, mûfaji sokszólamúság (a klasszikus balettõl a néptáncig, a mozgásszínháztól a folklór fantáziáig volt itt minden) sem feledteti azonban, hogy szükség volna némi válogatásra, mert az együttesek nem feltétlenül a legjobb produkcióikat hozzák el a fesztiválra, és olykor a színvonalbeli különbségek is ordítóak. Még számomra is, aki nem lévén táncszakember, természetesen elsõsorban színházként éltem meg (vagy próbáltam megélni) minden elõadást.
Hogyan tovább?
Két hónap után minek beszélni egy fesztiválról, melyet idén rendeztek meg a huszonhetedik alkalommal?! "Kazincbarcika" évek-évtizedek óta görgeti tovább megválaszolatlan kérdéseink sokaságát. Amatõrszínházi találkozó - kétévente reprodukálódó identitászavar! A beszámolókban sincs más, mint rendre ismétlõdõ indulatkitörések és elcsitulások, éles kritikák és nosztalgiával fûszerezett jó közérzet emlékeinek idézése. A diagnózis tehát nem egyértelmû, hiszen Kazincbarcika, s az ifjabb Horváth Istvánról elnevezett nemzetközi amatõrszínházi fesztivál élõ hagyomány. Több mint negyedszázada azonos helyszínen találkozhatunk a "többiekkel", Magyarország és a régió színházcsinálóival, s nézhetjük egymás produkcióit. A helyszín, maga Barcika - kisváros. Régen munkásvárosként, új ipari centrumként definiálták, a rendszerváltás idején látványosan elszegényedett, a mostani rövid hét viszont legalábbis számunkra, messzirõl odalátogatók számára bizonyos konszolidációról tanúskodik. A régi - ma már békeidõkként emlegetett idõszakban épült - lakótelepi blokkházak körül megnõttek a fák, szépek és gondozottak a parkok, az Egressy Mûvelõdési Központ (és a könyvtár) funkcionál, a városi vezetõk most is - mint mindig - szeretettel és büszkén köszöntik a városukba látogató színjátszókat, rendezõket, kritikusokat. És van még egy dolog, ami nem változott: a helyi közönség mostanában sem látogatja az elõadásokat, ahogyan régen sem nagyon jöttek. Illetve, ne túlozzunk, péntek este, s talán még szombaton is van egy szûk értelmiségi réteg - köztük mérnökök, mûszakiak, orvosok -, akik eljönnek megnézni egy-egy híresebb, érdekesnek tûnõ elõadást. Nem többet! Ismerõsként köszöntenek bennünket veteránokat, akik viszont (szinte) az elejétõl fogva mindig itt vagyunk.
Nyáresti játékok
Kisvárdai Várszínház
Könnyed nyárvégi-nyáresti szórakozást kínált a határon túli színészekbõl verbuválódott alkalmi társulat. Petõfi Sándor jókedvû eposzparódiája folyton vissza-visszakéredzkedik a színpadra, annak ellenére, hogy azok közé a mûvek közé tartozik, amelyeket szinte lehetetlen dramatizálni. Igencsak soványka a története, nem több néhány elnagyolt életképnél és karikatúraszerû portrénál. De a színpadi adaptáció legfõbb akadálya az, hogy A helység kalapácsa leginkább elbeszélésmódja, nyelvi játékai miatt érdekes, ha tehát - a színpadi kifejezés természete miatt - nem a szövegre kerül a hangsúly, jelentéktelenné enyészhet a feldolgozott mû.
Tragédia és komédia Óbudán
Horváth Péter: Amphitrüon 2000
Aquincumi Nyári Színház
Nem tudom, mi volt elõbb: az aquincumi színjátszás ötlete vagy az antik témára kiírt drámaíró pályázat - 2000 augusztusának végére a hely és a mûvek mindenesetre egymásra találtak. A félköríves játszóhelyet az ókori polgárváros romjai ölelik körbe, az Aquincumi Múzeum parányi zöldjén túl, a Szentendre felé vezetõ decumanuson autóáradat, a távolban az alkonyi Tábor-hegy kékje, elõtte az óbudai hõerõmû kéménye pilácslik pirosan. Jámboran szürreális környék.
Képnyi képek
VIGYÁZAT SCHNITZER! Sok-sok pillangó, madár meg halacska billeg a hosszú, ívelt drótszálak végén. Egyszerre játékosak és borzongatóan bizarrak. Minden tárgy fehér. Fehér a kanapé, a fotel lába és karfája, s a huzata is meg a függönyök, azok a furcsa drapériák is, színpadi jelmezek itt-ott bábukra öltve, vagy hanyagul székkarfára ejtve. Különös tér ez, metafizikus és ugyanakkor valamiféle erotikus levegõt árasztó. A falakon képek. Színházi elõadások képei a pozsonyi Városi Színház, a Nemzeti Színház, a Mala Reduta, meg felvételek a Televíziós adaptációról. Itt minden a "közép-európai dandy", Arthur Schnitzler szellemiségét idézi. Lev Trockij így jellemezte: "Schnitzler egy érzékeny, kultivált bonviván szemével látta az életet: az élvezeteket kereste, mindenekelõtt az élvezetteket....Kik is a hõsei? Író, színész, festõ, tanár, egyszerûen személyiségek, akiknek sajátos agytekervényeik jogot adnak ahhoz, hogy ugyanazzal az intellektuális és esztétikai borzadállyal szemléljék a gazdagok hatalmát, mint amilyennel a társadalom alsó rétegeit..." Hát ezért.
