Párizs mint színházi (és kulturális) paradigma?
A nyolcvanas évek második felében az euroamerikai világban létrejövõ politikai liberalizálódás következtében nemcsak a nemzeti, hanem a két volt szemben álló hatalmi tömb közötti határok is megnyíltak és könnyen átjárhatóvá váltak. Ezzel újkori kulturális (nép)vándorlás1 vette kezdetét, amely olyan - gyakran erõszakos - válaszreakciókat vált(ott) ki a befogadó országok lakossága körében, mint az idegengyûlölet vagy a skinhead mozgalom.2 Ez a vándorlás koncentráltan jelentkezett az európai és amerikai nagyvárosokban, amelyek így multikulturális és multinacionális konglomerátumokká alakultak át.
Nincs egy olyan, mint én
Trafó
Nem is megsárgult, inkább megszürkült családi fotóval indít az egyórás táncpárbeszéd, s nemcsak a fotó öregedett meg, de a rajta látható esküvõi pár is: ünnepi öltözetük felett arcuk ráncos, hajuk õsz.
A Nő, ahogy a férfi látja
Budapesti Kamaraszínház - Ericsson Stúdió
A drámát nem írt Dosztojevszkij már jó ideje színházaink egyik legkedvesebb szerzõje, regényeibõl készült adaptációk minden évadban felbukkannak színpadjainkon. A Budapesti Kamaraszínház bemutatójának újdonsága, hogy az alkotók ezúttal nem valamely regényét, hanem két elbeszélését alkalmazták színpadra.
Hol járt Cecil...?
Madách Színház Stúdió
Aki nem ismeri a darabot, a kérdést akkor is hallotta már: járt-e Cecil a Török utcában. Minden bizalomrendülés, mardosó féltékenység, kínzó férfibizonytalanság alapkérdésévé nõtte ki magát ez a mondat. Nem árt tehát idõrõl idõre megtekinteni azt a miliõt, melyben elhangzott.
Külvárosi ballada
József Attila Színház
Az elõadás mindjárt az elsõ képben kirajzolja legelõnyösebb vonásait, s késõbb jobbára igazodik is a szerencsésen meglelt és koncepciózusan leterhelt struktúrához. A rendezõ és a fõszereplõk gondoskodnak arról, hogy a nagy hatásszünetekkel, nyomatékosan elnyújtott - "feltünedezõ" - bejövetelekkel, késleltetett megszólalásokkal, szó- és gesztusismétlésekkel tarkított, luggatott játékmód fölvegye azt a tempót, melyben a századelõ idõtlenségbe távolodott ideje és a szüzsé jelenkori értelmezhetõségének dinamikusabb technikája: a színmû példázatossága és aktualizálhatósága egyaránt jelen van. Léner Péter nem a Molnár Ferenc adta alcím szerinti "külvárosi legendát" mondja el, inkább balladába forduló, hiátusos mesét, melynek rekonstrukcióját, teljessé alakítását a nézõ vég(e)z(het)i el. Ez a közelítés nem fosztja meg Liliomot a máig bûvölõ vagányromantikától, megmarad a magányos hõs szakralitása - persze a lizsére méretezett szakramentum, a hétszentségit! szentsége -, de súlyosabbá és tanulságosabbá teszi a történetet, s a szerzõnek is javára válik, mert nem idõnként szándékosan giccsközeli stiláris produkcióját, sokkal inkább tökéletes szituációismeretét és -alakítását, valamint a tragikumra való - tõle oly sokszor elvitatott - fogékonyságát domborítja ki. A József Attila Színház deszkáin életre kel egy archetipikus figura, az örök bohém, a regulázhatatlan szabad ember - aki azonban sem nem igazi bohém, sem nem korlátlanul szabad, mivel hiányzik belõle a(z általában vett) jó nyílt megcselekvésének tiszta képessége. A szeretetben testet öltõ jóság, az elemi tisztesség elsõrendû tárgya ennek a szép, noha kissé egyenetlen színházi estének. Liliom, a ligeti kikiáltó ül a misztikus szeretet mérleghintájának egyik végén, Juli, a kedvese a másikon. A férfi, aki ha szeretni akar, sem tud; s a nõ, aki ha nem akar szeretni, akkor is csak szeretni tud. Épp elegendõ erõtér egy drámához, melynek bizonyos mozzanatai - már csupán a balladás mûfajelmozdítás miatt is - a sorsok, szándékok, véletlenek homályába vesznek.
