Ugyanaz (majdnem) ugyanúgy
Théâtre Lucernaire-Théâtre du Verseau
Diderot egyes irodalmi-filozófiai mûveinek formájául a dialógust választotta. Ilyen a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája és a Rameau unokaöccse is. Ez a forma óhatatlanul felkelti a színházi-filmes szakemberek figyelmét e mûvek feldolgozhatóságával kapcsolatban, mert bár kora Diderot-t tekintette a par excellence filozófusnak, ugyanennyire kiemelkedõ volt írói munkássága (filozófiai tárgyú mûveiben is!): lendületes, könnyed stílusa, szellemessége, szarkasztikus humora és kegyetlenül pontos észrevételei a mûveket ellenállhatatlanul a színpadi és filmes megjelenítés felé sodorták. Így készült már több kiváló adaptáció munkáiból, az egyik legutóbbi Jean Menaud munkája.
Biedermeier bonbon, vagy inkább bonton?
Új Színház
A kiegyezés utáni Magyarországon vagyunk. Adott egy simlis, állítólagos honvédözvegy (Szederváry Kamilla), aki jobbkeze, az elcsapott zugügyvéd (Mosolygó Menyhért) segítségével igyekszik végigkoldulni az adakozásra hajlandó bús honfitársakat; vele él romlatlan leánya (Irén), aki nagyon szerelmes egy fiúba (Kálmánba), s az is õbelé, de sajnos szegény, ezért el kell mennie; feltûnik viszont egy urizálni akaró gazdag vidéki birkatenyésztõ (Timót Pál), s beleszeret a lányba; a gátlástalan szélhámos házibarát (Zátonyi Bence) kapva kap a lehetõségen, s õ veszi el Irént, hogy nagy pénzért továbbadhassa az aranygyapjas birkának, miként tette ezt elõzõ feleségével (Elzával). Az özvegy zsarolható: nemcsak nem özvegye a forradalom mártírjának, de ez idáig férjnél sem volt soha, viszont nem vetette meg a másik nemet - politikai és katonai hovatartozástól függetlenül. De a lánya nem a lánya. Nagyjából ez a temesvári katolikus pap írta "akcióvígjáték" alapkonfliktusa, amelynek a végén persze, minden jóra fordul.
Nagyravágy
Kecskeméti Katona József Színház
Számításaim szerint Az ember tragédiája kecskeméti elõadásában mindenbõl egy van. (Évát kivéve, akibõl kettõ.) A rovancsolást április 27-én végeztem el, s a következõ tételeket vettem leltárba. A produkció tartalmaz egy meglehetõsen elnagyolt (ha ugyan nem kifejezetten cinikus) rendezõi alapgondolatot. Egy játékos ötletet. Egy ihletett színházi pillanatot. Egy ízes-szagos jelenetet. Egy karakteres szereplõt. Egy méretes alakítást. Akinek ennyi jó kevés, az vagyok én.
Partjelzők évada
Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió
Elárulom: életemben kétszer voltam futballmeccsen. Elsõ alkalommal tizenhárom éves koromban Ipolyságon, a "gimnázium kontra kereskedelmi" rangadón. Indítékom nemes volt és abszolút sportszerûtlen: unokatestvérem, szerelmes lévén a gimnázium kapusába, restellt volna egyedül elmenni a mérkõzésre. Másodszor, már ifjú újdondászként a szerkesztõségben jutalmaztak meg a Népstadion megnyitójára szóló belépõvel, s mivel nem volt szívem lemondani a megtiszteltetésrõl, miközben tombolt a lelátó, én templomba tévedt ateistaként süttettem magam a nappal.
Patt
Új Színház, Stúdiószínpad
Hét-nyolc percet leszámítva kétszer egy órányi fullasztó unalomban van része annak, aki eljut a Kádár-drámák összefoglaló címen is ismeretessé vált két egyfelvonásos elõadására. Eddig talán maga a szerzõ, Kornis Mihály volt a legszkeptikusabb e szövegek színházi természetét illetõen - a bontakozó szakirodalom, Kornis gyûjteményes drámakötetét elemezve, inkább az óvatos várakozás álláspontjára helyezkedett. Alighanem egészen különleges rendezõi ötletre, ihletpillanatra van szükség ahhoz, hogy A Kádár-beszéd és a Kádárné balladája textusából valaki színmûvet teremtsen. Az elõbbi nem beszéd, hanem az 1989. április 12-én, a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának ülésén tett nevezetes felszólalás jegyzõkönyvének részleges, versszerû, gondolatritmusos áttördelése - már amennyiben egy hirtelen aggastyánná omlott, háborgó lelkû és háborodott értelmû, beteg ember gyónásszerû megnyilvánulását, vallomásos végrendelkezését közvetlen összefüggésbe lehet hozni gondolattal és ritmussal. A másik alkotás interjú-, dokumentum- és filmrészletek fölhasználásával komponált magánbeszéd, amelynek a ballada mûfajához az égvilágon semmi köze nincs. S ha lenne...? Balladát vagy beszédet színre vinni olyan istenkísértés, amely nagyon ritkán sikerülhet. Kornis mindkét matériából lélekébresztõ, megrázó - de elsõsorban lírai karakterû, s a drámai mûnem körén belül szinte kategorizálhatatlan szövegeket hívott elõ. Ezeknek még a monológ volta is kétséges. A drámai jellegük iránti bizodalom valószínûleg két tényezõbõl ered. Az egyik Kádár János egyelõre tisztázatlan, szélsõséges - sõt részben mitologikus és misztifikált - történelmi megítélése: az a remény, hogy esetleg a szépirodalom, a színház képes megoldani a személyiség rejtélyét, a bûnnel való több évtizedes együttélés és a relatív politikusi tisztesség végül totális személyiségzavarhoz vezetõ monumentális paradoxonját, dilemmáját. (Ebbe a várakozásba belejátszik, hogy az egykori párt- és állami vezetõ emberi és közemberi drámáját az általános tanácstalanság jobb híján a görög tragédia dimenziói között próbálja elhelyezni.) A másik tényezõ: Kornis bizonyosan jelentékenyebb író - de legalábbis termékenyebb pályaszakaszban levõ és korszerûbb beszédmódú alkotó -, mint az eddigi Kádár-drámák szerzõi. Ám ez a két elõfeltevés még részigazságai ellenére sem avatja a színszerûség értelmében élvezetesen bemutatható mûvekké a feleség és a férj monológjait. Az Új Színház stúdió-elõadásának tanúsága szerint a rendezõi lelkiismeretesség, illetve a színészi tehetség és odaadás sem képes ilyen csodára.
