A farkatlan macska esete
Gyõri Nemzeti Színház
Gyõri Nemzeti Színház hatalmas színpada zsúfolásig teli. Bal szélén a Németországban élõ Giza polgári jólétrõl tanúskodó "térfele" (tekintélyes méretû házrész, tágas földszinttel és alpesi asszociációkat keltõ virágdíszes erkéllyel), ettõl jobbra pedig a pesti nõvér, Orbánné lépcsõzetes emelvényeken szeszélyes összevisszaságban elhelyezkedõ, sok helyszínbõl összeálló élettere (saját szobáján kívül barátnõje, illetve szerelme lakása, a presszó, a mozi, és még sorolhatnánk). A színpadkép nemcsak a két Szkalla lány körülményeinek éles kontrasztját jelzi már az elsõ pillanatban, hanem az itthon maradt testvér életének zûrzavaros voltát is. Sokatmondó díszlet, annyi bizonyos; ha úgy tetszik, túlságosan is sokatmondó, hiszen a történetet figyelmesen követõ nézõk minderre maguktól is rájöhetnének. Ez pedig már az elõadás kezdete elõtt elõrevetíti annak a valószínûségét, hogy a Macskajáték legújabb változatának rendezõje, Verebes István vajmi keveset fog bízni a közönség fantáziájára.
Örkény-diptichon
Budapesti Kamaraopera
Örkény István: Macskajáték
Gyõri Nemzeti Színház
"Nincs jobb szerzõ a halott szerzõnél!" - ironizálnak gyakran a még élõ klasszikusok (vagy fiatal zsenik) drámáinak színpadra állítói, rendezõk-színészek, akiket az alkotó (értsd: az író) szellemi vagy valóságos jelenléte szinte gúzsba köt munka közben. Megesik, hogy a standardizált õsváltozat(ok) miatt egy-egy drámai mû önértékeire csupán néhány emberöltõvel késõbb derül fény. Örkény István - sajnos halott szerzõ, s már bizonyítottan halhatatlan - életmûvét tekintve, talán eljött az ideje valamiféle színházi újragondolásnak - errõl árulkodik az alább felidézendõ két bemutató. Nem tagadom, némi cinikus elégtételt érzek, hiszen az a szerzõ, aki annak idején olyan gondosan védte a maga "érdekeit" - profiszínházi õsbemutatóra éveken át hiába várva, a hetvenes évek elején Örkény nem engedte, hogy egyetemi színházak késõbb ugyancsak legendássá vált figurái, rendezõi hozzányúljanak a még tabunak számító Pisti a vérzivatarban kéziratához -, most már maga is áldozatul esik az átdolgozásnak, szövegei a színházi újraértelmezések szabad prédáivá lettek.
Balett, szerelem, politika...
Nemzeti Színház
Hubay Miklós azonos címû darabja körülbelül abban az idõszakban jelent meg, amikor a balettmûvész Nizsinszkij naplójának magyar nyelvû fordítása is, mely által egy legendához és a hozzá fûzõdõ pikáns részletekhez kerülhetett közelebb az ilyesmire fogékony magyar olvasó. Arról nincsenek adatok, végül is hányan olvasták a Nizsinszkij-füzeteket, hányan voltak kíváncsiak egy táncmûvész zseni akár többé, akár kevésbé bomlott elméjének írásos emlékmûvére - gyaníthatjuk, nem sokan. A balett mint mûfaj, amúgy sem tarthat ma igényt túl sokak érdeklõdésére, az pedig, ami a század tízes éveiben, tõlünk igen messze történt, még kevesebbekére. Ezen az alapon aztán azon se lenne mit csodálkozni, hogy a Nemzeti Színház Hová lett a Rózsa lelke? (Nizsinszki) címû és alcímû darabjának hetedik elõadásán teljes zsöllyesorok tátongtak üresen.
Szembesítés harminchat év után
Budapesti Kamaraszínház - Tivoli
Hét évvel az ’56-os események után lassan enyhül a bilincsek szorítása, mintha mozdulnának, távolodnának a falak. 1963 az amnesztia éve. Kelet és Nyugat között tart a feszültség. Novemberben Amerika gyászol - Kennedy halott. A két legnagyobb hazai könyvkiadó munkájának hivatalos értékelésében vádként hangzik el, hogy "irodalmunk egészére nem a szocialista eszmeiség térhódítása a jellemzõ", és eldöntendõ kérdésként szerepel, vajon "meg lehet-e elégedni azzal, hogy a nem ellenséges" legyen a kiadás kritériuma. A fõ ideológus egyszerre hiányolja a pozitív hõst és a pozitív életeszményt.
Adaptált adaptáció
Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház
Jól berendezett, "önjáró" világ tárul föl a zalaegerszegi elõadásban. A vendég tervezõ, Csík György bõkezûen bánik a mellékesnek tûnõ elemekkel: két emeletnyi körfolyosót, mûködõ liftet, változatos mintázatú hatalmas takarófalakat is a díszletbe épített. A bútorok azonban inkább csak jelzésszerûek: egy-egy vájatba illeszkedve, kerekeken gördülnek elénk, vagy - némi vidámparki groteszkumot is sugározva - gördülnek vissza "raktári" passzivitásukba. E tárgyaknak és mozgásuknak nagy szerepük van abban, hogy a Katharina Blum elvesztett tisztessége tempósan, olajozottan zajló, rövid produkció. Sajnos, az említett díszletelvet nem sikerült valamennyi kellékre kiterjeszteni, de a kisebb következetlenségeket elfedi a legfontosabb tárgyak beszédes, jelképes volta.
