Andrei ªerban Piatra Neamþ-on
"Színházban élni egyfajta keresést jelent: kutatását mindannak, hogy hogyan érdemes élni. Talán az élet célja a nyugalom, ám a színház számára a nyugalom "drámaiatlan elem" [...] Shakespeare utolsó darabjáról azt mondjuk, hogy szerzõje megtalálta a nyugalmat, a címe viszont: A vihar. Talán ez - a vihar - a kulcsszó az alkotás megértéséhez. [...] Hogy milyen a színházi élet? Átmeneti. Illékony. Az utolsó elõadás után szétszedik a díszletet is. Nem marad semmi. ...kivéve azt az esélyt, hogy az életet még mélyebben, kevésbé töredékesen, harmonikusabban élheted."
(Andrei ªerban - részlet az Ed Mentának adott interjúból)
Hamlet, magyar királyfi
"Miért érzem úgy, hogy a mûvészet szinte valamennyi, sõt valamennyi eszköze és hagyománya ma már csak paródiának lenne jó?" - kérdezi Thomas Mann hõse, Adrian Leverkühn a Doktor Faustusban, majd a regény egyik csúcspontján így kiált fel: "Visszaveszik... Visszaveszem. Visszaveszem... a Kilencedik Szimfóniát!" E "visszavétel" jegyében bontakozik ki a második világháború utáni idõszak minden jelentõs mûvészi törekvése, és ez jellemzi napjainkban hazai színházaink legvakmerõbb teljesítményeit. Pontosabb volna talán, ha így fogalmaznánk: színházaink viszonyát a klasszikusokhoz. De míg a rendezõk hatalmas indulatokkal, vagy legalábbis különösebb gátlások nélkül fordítják ki medrükbõl (megszokott medrükbõl? XIX. századi medrükbõl?) a szerzõket Shakespeare-tõl Madáchig, addig a klasszikus fordítások "visszavétele" - korántsem a megrendelõ, sokkal inkább a végrehajtó részérõl - kétségek és lelkifurdalások közepette történik. Ennek okai közt bizonyára szerepet játszik az is, hogy a fordítók többnyire szelíd lelkületû poéták, míg a rendezõ egyik nélkülözhetetlen munkaeszköze a szilárd önbizalom.
Angyalkák délben
Frankl Aliona fotogramjait láttam elõször. Amolyan fantáziamegmozgató mûveket, melyeket csak egy igazi, a szó legnemesebb értelmében fantáziáló mûvész hozhat létre. Nem megalkotja õket, hiszen mentesek minden tanult manírtól. Ezek a különös, olykor klasszikus hatású lények a sötétkamrában egyszer csak megszületnek. Gyakran angyalszárnyuk van, de ha mégsem, akkor szemlátomást nagyon vágynak rá, hogy messzire tûnhessenek. Törékenyek, légiesek, nincs bennük semmi agresszivitás, amire a fotogram mûvészei hajlamosak: megörökíteni a fröccsenés, csattanás, fény-árnyék pillanat adta lehetõségeit.
Ujjé a Szigeten nagyszerű, ujjé a Szigeten jó!
Hogy valaki Susanne Vega után Irigy Hónaljmirigyet, majd Lagzi Lajcsit és Sziámit hallgathasson, utána pedig Pokolgépre tomboljon és Soltész Rezsõre vagy épp Uhrin Benedekre csápoljon, az már tényleg a XXI. század õrülete. Rock, blues, komolyzene, táncdal, jazz, világzene, metál, DJ-k, house, funky: Lou Reed, Quimby, Deák Bill Blues, Oasis, VHK, Klezmetics, Bad Religion, Muzsikás, Unisex, Balaton, Tudósok, az Akadémia Vonósnégyes, Cpg, Aradszky László, Dolly Roll, Besh o droM - együtt, egy fesztiválon belül, ez adja igazándiból a Sziget varázsát. Ez a radikális egymásmellettiség kölcsönösen áthallásossá, idézõjelessé is teszi az egyes produkciókat, ami viszont egyáltalán nem válik kárukra: érdekesebb, izgalmasabb mindez így együtt. A Sziget széles kínálata, komplexitása és reneszánsz karneválja/kavalkádja jótékonyan hat a közönségre is: mindenevõvé teszi. Megvillantja elõtte az egymás mellett látás és gondolkodás (olykor tolerancia) lehetõségét.
A kincses Sziget
Mindenki ismeri és mindenkinek van róla véleménye, még akkor is, ha be sem tette a lábát a Szigetre annak fennállása óta. A Sziget életérzés, jó pár éve nagybetûs szimbólum, Ady után szabadon. Nos hát, mit is kezdjünk vele? Szeressük vagy fanyalogjunk? Ünnepeljük vagy elítéljük?
