Önmagáért beszélõ színház
Radnóti Miklós Színház
Eleinte érdeklõdéssel követtem a Radnóti Színház nézõterén az eseményeket, jólesõen nevetgéltem az ötletkavalkádon, élveztem a durcásságát akrobatikusan kifejezõ Schneider Zoltán (Fabrizio), a magabiztosságából fantáziadúsan kivetkezõ Kulka János mint Ripafratta játékát, és készségesen szívembe zártam a gyönyörû és finoman játékos címszereplõt, Schell Juditot. Közben mellesleg valamit fel is fedeztem magamnak, a környezetet a húszas évekbe helyezõ elõadás kapcsán. Ez a módszer világszerte dívik, bár én mindig értetlenkedtem: miért pont a búr háborúra van véve egy Macbeth, miért a viktoriánus korra egy Ahogy tetszik, és így tovább. Most rájöttem, hogy illenék toleránsabbnak lennem: nem szükséges, hogy a darab kikövetelje ezt az áthelyezést, elég lehet a rendezõi szándék, hogy idõben közelítse hozzánk a cselekményt, hadd érezzük a látottakat a modern (valamelyik modern) kor termékének. A XX. századot az I. világháború utántól kezdi modernnek érezni a közgondolkodás - eszerint 1920 és mondjuk, 1960 között minden évtized egyszerre távoli és ismerõs. Valló Péter, a rendezõ tehát nem is kutat az általa külsõségeiben megidézett korszakban konkrétabb analógiák után, s magam csak Schell Judit frizurájából meg talán a két színésznõ jelmezeirõl jöttem rá, hogy hol is lehetünk.
Gemütlich
Szekszárdi Deutsche Bühne
Ha valaki annyit tud németül, mint én - fel a kezekkel, plusz még egy-két vezényszó a háborús filmekbõl -, akkor aligha törzsnézõje a szekszárdi Deutsche Bühnének. Viszont ha épp ebben a német nyelvû színházban lép fel Schubert Éva a Macskajáték fõszerepében, akkor ott kell lenni. Schubert Éva és Orbán Béláné találkozása oly ígéretes, hogy engem még akkor is szem- és fültanúnak csábítana, ha szingaléz nyelven adnák elõ Örkény István mûvét. Ráadásul a szekszárdi teátrumot vezénylõ Dávid Zsuzsa nem pusztán "egyágyús" produkcióként hozta létre a Macskajáték-bemutatót, hanem teljes értékû szereposztással. Orbánné mellett ideális Gizát, Paulát és Csermlényi Viktort is magáénak mondhat (németül) az elõadás.
Se ki, se be
Katona József Színház Fagyos izzás
"Amint a természetben a nagyon hideg tárgy megsüti ujjunkat, s a nagyon meleg tárgy már nem is éget, azonképpen a bennünk lakozó ellentétek is találkoznak egy ponton." - írja Kosztolányi. Hozzátehetnénk: azon a ponton következik be valami hatalmas méretû robbanás, kisülés. A Schilling Árpád rendezte elõadás egyfolytában e pont felé tart; valóban szinte sütnek belõle az egymásba átcsapó, sarkított indulatok, szenvedélyek: ragaszkodás és gyûlölet, függés és szabadulásvágy, erkölcs és erotika, hagyomány és autonóm egyéni létigény.
Lestrapált álmok
A színházért sokat megteszünk, legyõzve idõt és teret, pénzt és fáradságot nem kímélve, akár magunkat strapálva, mert valamiért szeretjük. Idõt nem nézve például, van, aki két elõadást is végignéz a Bárkában, ugyanazon vezérnevek (író, rendezõ, díszlet- és jelmeztervezõ, színészek) kedvéért van, aki képes éjjel 11-re menni a valóra váltott álmokért. Van, aki képes 400 kilométert is utazni Kaposvárról és vissza, mint Lázár Kati, aki éppen a bemutató estéjén nem tudott elszabadulni színházától, melyhez a szerzõdése köti. Közös az álom: valami jót adni és kapni, végül is szinte mindegy, melyik oldalán állunk a függönynek: álmodozó õrült az összes színész, aki ad nekünk, álmodozó õrült nézõknek, akik viszonozzuk ezt. A játék örök és még senki nem bánta a befektetett idõt, energiát, ha igazán jó született.
(Kitö)rések
(Szabóky Zsigmond Rafael)
Madách Színház
Hogy hogyan kerülhet Ibsen és Csehov egyszerre a Madách Színház színpadára? Például úgy, hogy Valló Péter rendezi meg Szomoryt. Szomoryt, aki már önmagában is több, mint "egy dekoratív, egy karitatív, egy intuitív, egy inisziatív..." színmûíró. Aki mindent akar és mindent mer. Aki nemcsak egy életmûvész-pozõr-különc, egy szóbolond nyelvzsonglõr, úgy írván színmûvet, mint más költeményt, hanem az ibseni, csehovi mélységeket súrolja úgy, hogy még az úgynevezett posztmodernek is a tíz ujjukat nyalogathatják. Hiszen Szomory úgy bánik a nyelvvel, úgy hömpölygeti, görgeti korát megelõzõ modernséggel, hogy közben illúziók, vágyódások, élethazugságok, csehovi elbeszélések és elhallások, egy helyben topogások, "zajos magányok" és létürességek szólalnak meg benne. Nem csoda hát, ha kortársai konokul támadták a szavak e hírhedett zenészét.
